Feloldozásra várva…
Vannak bizonyos muzsikák, amik – közhelye ide, közhely oda – feloldoznak. Amik – hatalmuknál, bölcsességüknél, örökkévalóságuknál fogva – képesek rá hogy lehatoljanak valahová egészen mélyre. Valahová, ahová szinte már nem is ér a szó, se a hang, ahová csak érzünk, vagy végképp csak vélünk. Egy olyan tartomány lehet ez, ahol a lélek és a tudatlan tudat szinte eggyé olvad és már-már tetté válik. Hallgatjuk a bachi szekvenciákat, melyek oly tiszta és egyértelmű rendszerek, mint bármely matematikai feladvány, ahol az ismeretlen maga a művészet, az alkotás. Ahol a rendszer olyan tökéletes, olyan hibátlan, amilyen az Isten alkotta természet a maga ismétlődéseivel, végtelenségével és önmagába elmúlásával. Óriási körök ezek, örökké tekergő spirálok, amik egyre följebb és lejjebb törnek: az égbe feszülnek és a mélybe hívnak. Bach zenéje Isten egyenlete muzsikával újraírva. Olyan lélekversek ezek, amik születésük pillanatától fohászok – kinek miként, vagy kihez. A lényeg, hogy elmondják mindazt, amit mi nem tudunk. Ha mindennapi imánk Bach muzsika lenne - rendben lenne ez a világ. Mert a hangok ilyetén sorba állítása, összerendezése tetteket ihlet, azaz mi magunk érezzük, hogy többek, mások – ha tetszik, jobban magunk leszünk általuk. Legalábbis így érezzük. Vagy csak véljük. De azt egy ima hitével. Feloldozásra várva…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése